Válások
A mi rendszerünk arra törekszik, hogy elválassza a dolgokat egymástól azért, hogy az elcsendesített emberek ne tegyenek fel kérdéseket, hogy a bírák ne ítéljenek, hogy a magányos emberek ne rendeződjenek csoportokba, és hogy a lélek ne rakja össze önnön darabjait.
A rendszer elválasztja egymástól az érzelmet és a gondolkodást, úgy, ahogy elválasztja egymástól a szexet és a szerelmet, a magánéletet és a közéletet, a múltat és a jelent. Ha a múltnak nincs mondanivalója a jelen számára, a történelem zavartalanul alhat tovább elzárva abban a szekrényben, ahol a rendszer régi ruháit őrzi.
A rendszer kiüríti az emlékezetünket vagy megtölti azt szeméttel, így azt tanítja, hogy a történelmet meg kell ismételnünk, ahelyett, hogy újat írnánk. A tragédia vásári komédiaként ismétli önmagát, a híres jóslat kimondatlan marad. Velünk azonban még rosszabb a helyezet. Nálunk a tragédia tragédiaként ismétlődik.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
A rendszer /1
A funkcionáriusok nem funkcionálnak.
A politikusok beszélnek, de nem mondanak semmit.
A szavazók szavaznak, de nem választanak.
Az média dezinformál.
Az iskola a tudatlanságot tanítja.
A bírók az áldozatokat büntetik.
A hadsereg honfitársai ellen háborúzik.
A rendőrség nem harcol a bűnnel, túl elfoglalt ahhoz, hiszen a rendőrök maguk követik el a bűnöket.
A csődöket államosítják, a profitot privatizálják.
A pénz szabadabb, mint az emberek.
Az emberek a dolgok szolgálatában állnak.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
A szavak háza
Helena Villagra azt álmodta, hogy költők léptek be a szavak házába. A szavak, melyeket régi üvegekben tartottak, a költőket várták, és a vágytól félőrülten kellették magukat, csak hogy őket válasszák. Könyörögtek a költőknek, hogy nézzenek rájuk, hogy szagolják meg őket, hogy érintsék és nyalogassák őket. A költők kinyitották az üvegeket, morzsolgatták a szavakat az ujjaikkal, cuppantottak az ajkaikkal vagy elfintorodtak. A költők számukra ismeretlen szavakat kerestek vagy olyan szavakat, melyeket korábban ismertek, de időközben elfelejtettek.
A szavak házában ott volt a színek asztala. Hatalmas szökőkutakban ajánlgatták magukat, és minden költő azt a színt vette el, amire szüksége volt: citromsárgát vagy napsárgát, tengerkéket vagy szürkéskéket, karmazsinvöröset, vérvöröset vagy borvöröset …
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Az emberi hang ünnepe /1
A shuar indiánoknak, akiket jivaróknak is neveznek, az volt a szokásuk, hogy legyőzött ellenségeik fejét levágták. Miután levágták a fejet, akkorára zsugorították azt, hogy beleférjen a tenyerükbe, s mindezt azért, hogy megakadályozzák a legyőzött harcos visszatérését az életbe. De a legyőzött ellenség nincs addig teljesen legyőzve, amíg a szája nincs lezárva. Ezért a szájakat olyan fonállal varrták össze, amely soha nem bomlik el.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
A ház
1984 szar év volt. A szívrohamom előtt megoperálták a hátam, Helena pedig félidőben elveszített egy gyereket. Amikor Helena elveszítette a gyereket, a teraszon lévő rózsabokor elszáradt. A többi virág is mind meghalt, egyik a másik után, pedig öntöztük őket minden nap.
Úgy tűnt, átok ül a házon. Mégis, Nani és Alfredo Ahuerma ott maradtak néhány napig, és mielőtt elmentek, azt írták a tükörre:
Boldogok voltunk ebben a házban.
Régebben mi is megtaláltuk a boldogságot abban a mára szerencsétlenné vált házban, és a boldogságunk le tudta győzni a bizonytalanságot, meg a rossz emlékeket. Az a szomorú ház, az az olcsó, ronda ház, az olcsó, ronda környéken, szent hely volt.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Ragaszkodás /2
Amikor eljön a szárazság, és kiszárítja a vizet az Uruguay folyóból, a Pueblo Federación lakói visszatérnek elveszett otthonaikba. Ahogy a víz szintje csökken, csupaszon hagyja a holdszerű tájat, az emberek pedig visszatérnek.
Most egy olyan helyen élnek, ami szintén a Pueblo Federación nevet viseli, a régi falu nevét, ahol azelőtt laktak, mielőtt elárasztotta a víz, mielőtt még megépítették volna a Salto Grande gátat. A régi falunak már nyoma sincs. Már a templom tornyán lévő kereszt sem látszik, az új falu pedig kényelmesebb és sokkal csinosabb is. Mégis visszatérnek a régi falujukba, amit a szárazság visszaad nekik, amíg tart.
Visszatérnek, és beköltöznek a házakba, melyek az otthonaik voltak, és amelyek most háborús romok. Oda, ahol a nagymama meghalt, ahol az első gólt rúgták, és az első csókot adták. Tüzet raknak a maténak és a húsnak, a kutyák pedig a földet kaparják, és a régen elásott csontjaikat keresik.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Indiánok /3
Jean-Marie Simon hallotta ezt a történetet Guatemalában. 1983 vége felé történt Quiché déli részén, egy Tabil nevű faluban.
A hadsereg éppen azzal a kampányával volt elfoglalva, hogy kiirtsa az őslakos közösségeket. Kevesebb, mint három év alatt négyszáz falut töröltek el a föld színéről. Felégették a termést, és megölték az indiánokat. A termést a gyökeréig égették, és a gyerekeket ölték meg.
- Elvetni való mag nélkül hagyjuk őket. – jelentette ki Horacio Maldonado Shadd ezredes.
Így érkeztek egy napon Tabilba.
Kirángattak öt foglyot a házaikból, kezük és lábuk megkötözve, alaposan összeverve. Mind az öt a faluba való férfi volt, ott éltek, és ott lett családjuk, de a tiszt azt mondta rájuk, hogy kubai ügynökök és a nemzet ellenségei, a faluban élőknek pedig el kell dönteniük, milyen büntetést kapjanak, sőt végre is kell hajtaniuk az ítéletet. Töltött fegyvereket kaptak arra az esetre, ha úgy döntenének, az öt foglyot agyon szeretnék lőni. Az ezredes azt mondta, következő nap déli tizenkettő óráig van idejük.
Az indiánok összegyűltek, hogy megvitassák a helyzetet:
- Ezek a férfiak a testvéreink. Ártatlanok. De ha nem öljük meg őket, a katonák minket ölnek meg.
Egész éjjel vitatkoztak. A foglyok középen feküdtek, és hallgatták őket.
Eljött a hajnal és a falu lakói nem jártak közelebb a megoldáshoz. Nem jutottak döntésre, és kezdtek egyre jobban összezavarodni.
Ezért aztán az istenekhez fordultak segítségért. A maya istenekhez, és a keresztény istenhez.
Hiába várták a választ. Egyik isten sem mondott semmit. Mindannyian némák maradtak.
Közben a katonák a falutól nem messze, az erdőben várakoztak.
Tabil lakosai nézték, ahogy a nap kérlelhetetlenül közelít tetőpontjához. A foglyok csendben álltak.
Nem sokkal dél előtt a katonák meghallották a lövéseket.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
#75
Na, milyen kis fanclub, Eduardo. Csak a kiadód seggbe ne találjon rúgni.
Elidegenedés /3
Alastair Reid a New Yorkernek ír, de ritkán megy New Yorkba.
Szívesebben múlatja napjait a Dominikai Köztársaság egy félreeső tengerpartján. Kolombusz sok évszázaddal ezelőtt Japánba induló útjainak egyikén itt szállt partra, és itt azóta sem változott semmi.
Időről időre egy postás jelenik meg a fák között. Tántorog a levelek súlya alatt. Alastair rengeteg levelet kap. Az Egyesült Államokból rengeteg reklámanyagot küldenek neki, szórólapokat, katalógusokat, a fogyasztói társadalom pazar ajánlatait, melyek vásárlásra csábítják.
Egy alkalommal a nagy halom papír között egy evezőgép ajánlatára bukkant. Alastair megmutatta a reklámanyagot a szomszédainak, akik halászok.
- A szobában? A szobában használják?
A halászok nem hittek a szemüknek.
- Víz nélkül? Tényleg víz nélkül eveznek?
Hihetetlennek tartották. Egyszerűen nem érték fel ésszel.
- Halak nélkül? Napsütés nélkül? Az égbolt nélkül?
A halászok elmondták Alastairnek, hogy ők minden hajnalban, jóval napkelte előtt felkelnek, kieveznek a tengerre, és napkeltekor kivetik a hálóikat. Ez volt az életük, ami elégedettséggel töltötte el őket. De az evezés, az pont az volt egész dologból, amit nem élveztek. :
- Az evezés az egyetlen dolog, amit utálunk. – mondták a halászok.
Aztán Alastair elmagyarázta nekik, hogy az evezőgép a testedzés miatt van.
- Mi miatt?
- A testedzés miatt.
- Aha. És a testedzés – az micsoda?
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Fotó helyett
Néha tintakék az ég.
Komoly.
Kificamodott csípők ege.
Hozzá dísznek fénygyöngyök sora
a játék.
Október
Vigasztalásból néha egy kicsit lassabban porladok majd.
Teológia /1
Amikor gyerek voltam, a katekizmus megtanította nekem, hogy a kényelem kedvéért tegyek jót, a következményektől való félelem miatt pedig ne tegyek rosszat. Isten büntetést és jutalmat ígért nekem: a pokollal ijesztgetett, és a mennyországot ígérte. Én pedig féltem, és hittem.
Múlt az idő, most se nem félek, se nem hiszek. És különben is, szerintem megérdemlem, hogy nyársra húzva örök lassú tűzön sütögessenek, így lesz hát. Ily módon megmenekülök a purgatóriumtól, mely tele lesz szörnyű, középosztálybeli turistákkal, így végül érvényre jut az igazság.
Őszintén szólva, ha arról van szó, ki mit érdemel, én megérdemlem. Sosem öltem embert, ez igaz, de inkább bátorság és idő hiányában, nem azért, mert nem vágytam rá. Nem járok misére se vasárnaponként, se ünnepnapokon. Felebarátaim feleségeit mind megkívántam, kivéve az igazán csúnyákat, ily módon megszentségtelenítettem, legalábbis lélekben, a magántulajdont, melyet maga Isten szentesít Mózes törvényeiben: Ne kívánd felebarátod feleségét, se ökrét, se szamarát. … Mindennek tetejébe szándékosan és hidegvérrel szeretkeztem a munkaerő újratermelésének szándéka nélkül. Tisztában vagyok azzal, hogy a test bűneit elég szigorúan veszik a mennyországban, de van egy olyan érzésem, hogy Isten valami olyasmiről ítélkezik, amit nem ismer.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Felejtés /1
Louise Erdrich egyik regényét olvasom.
Egy helyen a dédapa találkozik dédunokájával. A dédapa teljesen szenilis („gondolatai áttetszőek”) és ugyanolyan üdvözült mosoly ül ki az arcára, mint újszülött dédunokájáéra. A dédapa boldog, mert elveszítette az emlékezetét. Dédunokája boldog, mert neki még nincsenek emlékei. Ez, úgy képzelem, a tökéletes boldogság. Nem akarok részesülni belőle.
Eduardo Galeano: Ölelések Könyve
Teológia /3
Nyomdahiba: ahol az Ótestamentum azt mondja, amit mond, talán inkább azt kellene mondania, amit a főhős bevallott nekem:
Kár, hogy Ádám olyan ostoba volt. Kár, hogy Éva annyira süket volt. Kár, hogy nem tudtam magam megértetni velük.
Ádám és Éva voltak az első emberi lények, akiket a saját kezemmel teremtettem, és elismerem, hogy voltak hiányosságok a felépítésükben, az összeszerelésükben és a végső formájukban. Nem voltak készek arra, hogy meghallgassanak, vagy hogy gondolkodjanak. És én … nos, talán én sem voltam kész arra, hogy beszéljek. Ádám és Éva előtt senkivel sem beszéltem. Voltak nagyszabású mondataim, mint például „Legyen világosság!”, de mindig csak egyedül voltam. Így aztán azon a napon, amikor találkoztam Ádámmal és Évával, nem voltam túl ékesszóló. Nem volt gyakorlatom.
Az első érzésem a megrökönyödésé volt. Éppen akkor loptak a tiltott gyümölcsből a Paradicsom közepén. Ádám olyan képet vágott, mint egy tábornok, aki éppen a kardját adja át megadásképpen, Éva pedig a földet bámulta, mintha a hangyákat számolná. De mindketten hihetetlenül fiatalok, gyönyörűek és sugárzóak voltak. Megleptek. Én teremtettem őket, de nem tudtam, hogy a sár ilyen ragyogó lehet.
Később, bevallom, féltékeny voltam. Mivel senki sem parancsol nekem, semmit sem tudok az engedetlenség méltóságáról. Nem tudhatok semmit a szerelem vakmerőségéről sem, hiszen ahhoz ketten kellenek. Irányító szerepemet szem előtt tartva ellenálltam a vágynak, hogy gratuláljak ahhoz, az emberi szenvedélyben hirtelen bölcsebbek lettek.
Aztán jött a félreértés. Azt értették, hogy zuhanás, amikor én azt mondtam, repülés. Azt hitték, a bűn büntetést érdemel, ha eredeti. Azt mondtam, akik nem tudnak szeretni, bűnösök, erre úgy értették, hogy aki szeret, az bűnös. Ahol az öröm mezőiről beszéltem, a bánat völgyét értették. Azt mondtam, a fájdalom ízt ad az emberi lét kalandjának, erre úgy értették, hogy megátkozom őket, és a halandóság dicsőségét kapják, no meg hogy kicsit őrültek legyenek. Mindent fordítva értettek. És mindent el is hittek.
Egy ideje álmatlanság gyötör. Az elmúlt néhány ezer évben nehezen tudok elaludni. Pedig szeretek aludni, de tényleg, mert amikor alszom, akkor álmodom. Akkor szerető leszek, elégetem magam a múlandó szerelem gyors lángján, vándorszínész vagyok, mélytengeri halász, esetleg cigány jövendőmondó. Még a tiltott fa levelét is behabzsolom, iszom és táncolok, míg a földön nem fetrengek.
Amikor felébredek, egyedül vagyok. Senkivel sem tudok játszani, mert az angyalok túlzottan komolyan vesznek. És senkit sem tudok megkívánni. Arra vagyok ítéltetve, hogy önmagamat kívánjam meg. Csillagról csillagra vándorlok, és elunom az üres világegyetemet. Nagyon fáradtnak és nagyon magányosnak érzem magam. Egyedül vagyok – egyedül egy örökkévalóságig.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Bürokrácia /3
Sixto Martinez katonai szolgálatát egy sevillai állomáshelyen töltötte le.
A laktanya közepén, az udvaron volt egy kis pad. Senki nem tudta, miért kell azt a padot őrizni. A padot a nap huszonnégy órájában őrizték, csak úgy, minden nap, minden éjjel, és a tisztek egymást követő generációi adták át a parancsot, melynek engedelmeskedni kellett. Senki sem kételkedett, és soha nem kérdezte meg senki, hogy miért van erre szükség. Ha így kellett lennie, és mindig is így volt, kellett, hogy legyen magyarázat rá.
És ez így ment mindaddig, míg valaki, egy generális vagy egy ezredes, meg nem akarta nézni az eredeti parancsot. Rengeteg aktát kellett átnéznie, de alapos kutakodás után rátalált a válaszra. Harmincegy évvel, két hónappal és négy nappal korábban egy tiszt őrt rendelt a pad mellé, mert a padot lefestették. Nem akarta, hogy bárkinek is eszébe jusson leülni a friss festékre.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
A valóság ünnepe
Ha Dámaso Murúa nagynénje elmondta volna saját történetét García Márqueznek, talán az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájának más vége lett volna.
Virágkorában Susana Contrerasnak – ez volt ugyanis Dámaso nagynénjének a neve – volt a legkívánatosabb segge, amit valaha is láttak Escuinapában, sőt az egész Kaliforniai-öbölben.
Évekkel ezelőtt, Susana hozzáment az egyik gavallérhoz, akit ringó csípője elvarázsolt. A menyegző éjszakáján a férje felfedezte, hogy már nem szűz. Úgy dobta odébb a tüzes Susannát, mintha leprás lenne, becsapta az ajtót, és faképnél hagyta.
A méltatlankodó vőlegény inni kezdett a kocsmában, ahol a násznép folytatta a nagy evést-ivást. Megölelte a barátait, aztán valami sértett megjegyzéseket és fenyegetéseket tett, de senki sem vette komolyan kegyetlen kínlódását. Jóakaratúan hallgatták, ahogyan igazi férfihoz méltóan visszanyelte a szemében gyűlő könnyeket. De aztán azt mondták neki, aligha nagy meglepetés, hogy Susana nem szűz, hogy az egész város tudta ezt rajta kívül, és hogy ez egy teljességgel jelentéktelen apróság, úgyhogy ne legyen bolond, az ember csak egyszer él. Ő nem tágított, de együttérző gesztusok helyett, csak ásításokat kapott.
És így múlt az éjszaka, szomorú és egyre magányosabb italozással, míg hajnal nem lett. A vendégek, egyik a másik után, elmentek aludni. A reggel a megbántott férfit teljesen egyedül találta az utcán ülve, meglehetősen kimerülten a sok nyögdécseléstől. Senki sem figyelt már rá.
Addigra már ő maga is megunta saját tragédiáját, a nap első sugarai pedig eloszlatták a szenvedés és a bosszú iránti vágyát. Délelőtt tízkor vett egy jó fürdőt, felhajtott egy csésze jó forró kávét, délben pedig bűnbánóan tért vissza a megvetett asszony karjaiba.
Díszlépésben menetelve jött végig a főutcán, és egy hatalmas csokor rózsát cipelt. Barátok, rokonok és nézők vonultak mögötte. A felvonulást egy zenekar zárta. A szívüket, lelküket is beleadták a zenélésbe, úgy játszották Susanának – bűnbánattól telve- a „La negra consentida”-t, és a „Vereda tropical”-t. Pontosan ezekkel a dallamokkal nyilvánította ki szenvedélyét a férfi nem is sokkal azelőtt.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
A képzelőerő ünnepe
Ollantaytambo városának bejáratánál történt, Cuzcótól nem messze. Lemaradtam egy csoport turistától, egyedül álltam, és egy távoli kőromot néztem, amikor egy környékbeli kisfiú, sovány és rongyos, odajött hozzám, és megkérdezte, esetleg adnék-e neki egy tollat. Nem adhattam neki a tollamat, mert mindenféle unalmas jegyzet készítésére használtam, de felajánlottam neki, hogy rajzolok egy kismalacot a kezére.
Hirtelen híre ment a dolognak. Egy csapat kisfiú vett körül, akik mind hangosan követelték, hogy rajzoljak valami állatot a hideg és a kosz miatt kirepedezett kis kezükre, amin a bőr olyan volt, mint a megégett állatoké. Egyikük kondorkeselyűt akart, egy másik kígyót, voltak, akiknek a papagájok tetszettek, meg a baglyok, néhányan szellemet kértek vagy sárkányt.
Aztán a felfordulás közepén egy kis lelenc, aki szinte ki sem látszott a földből, fekete tintával rajzolt órát mutatott a csuklóján.
-Egy Limában élő nagybátyám küldte nekem - mondta.
-És pontosan jár?- kérdeztem.
-Kicsit késik – vallotta be.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
álom
Amyről álmodtam. Moszkvától menekültünk a tűz miatt, ő pedig egy csillárboltban ült.
Neruda /1
Isla Negrán voltam, abban a házban, ami Nerudáé volt, illetve ami még most is az övé.
Senki sem mehetett be oda. Fakerítés vette körül a házat. A kerítésre az emberek üzeneteket írtak a költőnek. Egy tenyérnyi hely sem maradt szabadon a deszkákon. Ceruzával vagy akár a körmük hegyével mindannyian módot találtak arra, hogy köszönetet mondjanak neki.
Én is találtam erre módot szavak nélkül. És beléptem a házba anélkül, hogy bementem volna. Némán csevegtünk a borokról, a költő és én, csendben beszélgettünk az óceánokról és a szerelmekről, és a kopaszodás elleni csalhatatlan gyógymódról. Megosztoztunk néhány sült rákon és egy csodálatos ráklepényen, no meg más nagyszerű dolgokon is, melyek örömet okoznak a léleknek és a gyomornak. A léleknek és a gyomornak, hiszen, ahogyan azt ő pontosan tudja is, különböző elnevezései ezek egy és ugyanazon dolognak.
Újra és újra emeltük nagyszerű borral teli poharainkat, és sós szél csapott az arcunkba. A diktatúra elátkozásának ceremóniája volt mindez, a fekete lándzsáé, mely az oldalába fúródott, azé a kurva fájdalomé. De ez az élet ünnepének ceremóniája is volt – az életé, ami olyan gyönyörű és örökkévaló, mint a virágok és a múló szerelmek oltárai.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Az emberi hang ünnepe/2.
A kezeik össze voltak kötve vagy meg voltak bilincselve, de az ujjaik táncoltak, repkedtek, szavakat rajzoltak a levegőbe. A rabok fejére csuklyát húztak, de hátradőlve láttak egy kicsit, egy kicsit a csuklya alóli világból. Bár tilos volt beszélgetniük, a kezeikkel beszéltek. Pinio Ungerfeld megtanította nekem a jelábécét, melyet a börtönben tanult tanár nélkül:
„Néhányunk kézírása borzalmas volt, mások a kalligráfia mesterei voltak.”- mondta nekem.
Az uruguayi diktatúra azt akarta, mindenki legyen egymaga, hogy mindenki senkivé váljon: a börtönben, a barakkokban és az egész országban, a kommunikáció bűncselekménynek számított.
Voltak olyan rabok, akik több mint tíz évet töltöttek egy koporsó méretű magánzárkában, és ez idő alatt semmi mást nem hallottak, csak a lépések zaját a folyosóról, meg a rácsok csapódását. Fernández Huidobro és Mauricio Rosencof, akiket ilyen büntetésre ítéltek, úgy tudott életben maradni, hogy a falon kopogva beszélgetni tudtak egymással. Így meséltek egymásnak az álmaikról és az emlékeikről, arról, hogyan szerettek bele valakibe, és hogyan múlt el a szerelem; beszélgettek, megölelték egymást, vitatkoztak; megosztották egymással mindazt, amiben hittek, amit szépnek tartottak, megosztották egymással kétségeiket és bűntudatukat, és azokat a kérdéseket, amelyekre nincs válasz.
Amikor eredeti, amikor a beszéd kényszere szüli, senki nem hallgattathatja el az emberi hangot. Amikor megtagadják tőle a szájat, a kezekkel vagy a szemekkel szól, vagy a pórusokkal, vagy bármivel, amivel csak tud. Mert mindannyiunknak van mondanivalója mások számára. Valami, amit mások ünnepelhetnek bennünk vagy valami, amit megbocsáthatnak nekünk.
Eduardo Galeano: Ölelések könyve
Keresés
Régi bejegyzések
- Jelen
- 2011. július
- 2011. január
- 2010. december
- 2010. november
- 2010. október
- 2010. szeptember
- 2010. július
- 2010. június
- 2010. május
- 2010. április
- Az összes »
Utolsó kommentek
- A valóság ünnepe, Zé: Köszi. javítom. »
- A valóság ünnepe, gofri: Bocsika, a Marquez hivatalos magyar címe Egy előre bejelentett gyilkosság... »
- Az emberi hang ünnepe/2., Zé: Értem, amit írsz, de én pont az ellenkező végéből látom.... »
- Az emberi hang ünnepe/2., Jé: Ez gyönyörű. És milyen más így, ebben a szövegkörnyezetben:) De... »
- értelmetlen, Zé: Műfajfüggő. »
Legtöbb komment
- film (10)
- hiba (7)
- A tökéletes bűntény (4)
- betűszimbolika (4)
- ? (3)
A legjobbak
Kategóriák
Linkek
